Egészen sokáig, 2019-ig kellett várni arra, hogy a nu metal nagyjai közül végre a Disturbed is fellépjen Magyarországon. A Budapest Park talán már akkor is kicsinek bizonyult a zenekarhoz, hírnevük pedig azóta csak tovább nőtt, így nem is volt kérdés, hogy legközelebb már nagyobb helyszínre térhetnek vissza. Jobb apropó pedig aligha mutatkozhatott volna a visszatéréshez, mint a debütáló lemezük negyedszázados évfordulója.
A The Sickness viszonylag későn, a nu metal érett korszakában, 2000-ben látott napvilágot (még a Linkin Park Hybrid Theory-je előtt), és rögtön hatalmas sikernek bizonyult. A Disturbed hangzása jól beleilleszkedett a kor mainstream metálhullámába, ugyanakkor darabos, szaggatott, egészen perkusszív jellegű, mégis fogós, könnyen befogadható zenéjük azokat is képes volt megszólítani, akik alapból nem rajonganak a hasonló muzsikákért.
A The Sickness méltán vált a modern metál egyik sarokkövévé,
a Disturbed pedig a soron következő lemezeivel is csak megerősítette pozícióját a színtér populárisabb féltekéjén. Habár az idők folyamán az album ötszörös platina státuszt ért el, ezt követő lemezeik már a megjelenés napján a Billboard listájának élén nyitottak. A szintén évfordulós Ten Thousand Fists (2005) kezdte el jobban feszegetni a zenekar határait, ami a dallamosságot illeti. Bár korábban sem volt náluk hiány dallamokban, az igazán nagyívű, bombasztikus refrének ekkor jelentek meg repertoárjukban, ahogyan a gitárszólók is. A 2008-as Indestructible és a 2010-es Immortalized pedig tényleg sebezhetetlen és halhatatlan státuszba röpítette a bandát, amely ezután már inkább volt modern hard rock, mintsem nu metal.
Minden sikerük és jótékony céljaik (például a mentális egészség terén) ellenére sem lehet azonban azt mondani, hogy a Disturbed egyértelműen pozitív megítélésű zenekar lenne tágabb metálos körökben. Ennek oka részben a zenéjük széles körű popularitásában, részben (és talán elsősorban) pedig a frontember David Draiman személyében keresendő.
Draiman előszeretettel tetszeleg a kéretlen megmondóember szerepében,
és gyakran nyilvánul meg politikai témákban is, táptalajt szolgáltatva ezáltal mind jobbos, mind balos élcelődéseknek. Az izraeli-palesztin konfliktus újbóli fellángolása és eszkalálódása óta a zsidó származású Draiman azzal került a középpontba, hogy a gázai övezet bombázására szánt tölteteket írt alá. A rajongók egy részében ez nyilvánvalóan csalódást keltő lehet és keserű szájízt hagyhat maga után. A szituáció politikai és morális megítélése helyett azonban most kizárólag a The Sickness huszonötéves évfordulóját ünneplő koncert bírálása a cél. Abban pedig nem volt sok hiba.
Az estét a thrash-veterán Megadeth nyitotta, akik bár saját jogukon is képesek lehetnek hasonló helyeket megtölteni, furcsa módon mégis olyan bőven utánuk alakult modern metálbandák előzenekarává váltak, akik zenéjére potenciálisan hatást is gyakoroltak. Öt éve hasonló szerepkörben tűntek fel ugyanis a Five Finger Death Punch előtt, amikor a frontember, Dave Mustaine éppen kigyógyult a torokrákból. Az előzenekaros setlistjük viszont nem sokban változott az akkoriakhoz képest. Visszább szorultak a Dystopia lemez dalai, több klasszikus került a repertoárba, és az azóta megjelent stúdiólemezről is bekerült egy dal.
Az összhatás így sokkal inkább nyújtotta egy karrierösszegző, rövid best-of benyomását, ami a dallistának jót is tett.
Az előadásmód viszont mintha kissé enerváltabb lett volna. Azt legalábbis nem lehet mondani, hogy a Megadeth különösebben feltüzelte volna a Papp László közönségét. Kevés kommunikáció volt csupán a közönséggel, a zenészek becsülettel tették a dolgukat, a húrosok hol ide, hol oda futkostak, majd megálltak a dicsfény közepén kipengetni a lelküket is.
Dirk Verbeuren pedig lehet akármekkora doboszseni, valahogy mintha alulhasznált lenne a tehetsége a bandában. Villantósabb dobos ő annál, minthogy így meg kelljen bújjon a háttérben. Bár tény és való, a ’Deth mindig is inkább gitárcentrikus zenekar volt. Ezt a hangzás is igazolta: a szólók meglepően élesen szóltak, volt bőven alja a hangképnek, menet közben pedig a húrosok képesek voltak elnyomni Mustaine hangját.
Az energiaszint azonban sehogy sem akart a tetőfokára hágni.
Hiába iszonyat nagy metál sláger a Skin o’ My Teeth vagy egy Sweating Bullets, bármennyire ősi élmény volt a Mechanix, valahogy nem élt igazán a Megadeth előadása. Persze a nyitó Hangar 18 is mindig jó élmény, mint ahogy tagadhatatlan slágerek a Symphony of Destruction vagy a Peace Sells… is, melyek alatt azért tényleg akadt mozgolódás. De a tiszteletteljes megjelenésen túl sajnos nem sokat adott most hozzá az összképhez Dave Mustaine és zenekara. Mondjuk, aki kifejezetten miattuk érkezett, vagy például először láthatta a zenekart, és még érdekelte is a fellépésük, az valószínűleg pozitív élményekkel gazdagodhatott. Pláne, ha figyelembe vesszük azt is, hogy a Megadeth a Slayerhez hasonlóan hamarosan felhagy az aktív koncertezéssel.
A The Sickness huszonöt évét ünneplő turné különlegessége, ahogy az hasonló helyzetekben lenni szokott, hogy
a zenekar egy az egyben, dalsorrendben lenyomja az ünnepelt lemezt teljes hosszában.
Természetesen a látványvilág is igazodott a lemezborító grafikájához, és a Disturbed első, Marilyn Mansonnal közös turnéját is megidézték. Ennek egyik ismert eleme, ahogy Draimant Hannibal Lecterhez hasonló szettben, egy kórházi ágyhoz szíjazva, kényszerzubbonyban érkezik a színpadra. A színpadkép ezen kívül is ünnepléshez méltóan pompázott végig. A dobos, Mike Wengren mögött feszülő fémkeretekből rakott piramisszerű építmény rendeltetése később nyert igazán értelmet, de a ledfalakon futó pompás vizuálok és a jó érzékkel elsütött pirotechnika is gondoskodott a koncert látványosságáról. A mobilisabb zenészek is igyekeztek rendesen bejárni a színpadot, és valószínűleg nem is volt kilométerhiányuk a The Sickness-blokk végén.
David Draiman mellett John Moyer basszer interaktált leginkább mozgás közben a közönséggel, amire egyébként az albumünneplő első szegmens alatt náluk sem volt túl sok példa. Valahol persze érthető is, hogy a rövid pihenőkkel, átöltözésekkel, átkötésekkel együtt minél hamarabb le akarták tolni ezt a részt. Az említett rövid szüneteken túl szinte megállás nélkül érkeztek a The Sickness dalai, amelyek közül nyilánvalóan a The Game, majd a mindenki által ismert, mémesedett Down With the Sickness ütötte a legnagyobbat. Draiman pedig ekkor még szinte CD-minőségben hozta az éneksávokat is.
Viszont ebben a blokkban bukott ki, hogy a debütlemez valójában nem a Disturbed legjobbja:
kevésbé dinamikus és változatos, így a dalok egy idő után eléggé egybefolynak, ami inkább csak azok kedvét törhette le, akik a későbbi időszakukban kedvelték meg igazán a bandát. Pedig nu metal mércével vizsgálva akadnak azért még itt olyan emlékezetes nóták, mint a Voices, a Droppin’ Plates, a Stupify, a Conflict vagy a Tears for Fears-feldolgozás Shout (ez a zenekar későbbi dallamosodásának előfutáraként is értelmezhető).
A hangzás viszont már ekkor is jócskán lejtett a basszusgitár javára. Rendesen megröffent ahol kellett, súlyt adott a daloknak, azonban képes volt elnyomni Dan Donegan gitárjának apró finomságait is. Nem kifejezetten és túlzóan zavaró, de azért észrevehető módon. Draiman éneke azonban többnyire jól kivehető volt, és az ő részei (akár rappelt, akár kántált, akár énekelt), valamint az elektronikus betétek hozták a dinamikát a dalokba. Az első blokk végén, egy felkavaró elektromosszék jelenet után a Meaning of Life közben még Ozzy Osbourne is megkapta a halála óta lényegében minden (nem kizárólag) rock/metál koncerten kötelezővé vált megemlékezést. Ezután elsőre kisebb meglepetés, bár kifejezetten logikus és szükséges lépés volt egy 20 perces szünet beiktatása, ahol a zenekar és a közönség is rendezhette sorait, ügyes-bajos dolgait.
A második, „best-of” blokk a zenekar legújabb dalával, az I Will Not Break-kel kezdődött,
ahol már a Disturbed is felszabadultabb arcát mutatta, mintha a The Sickness dalsorrendjének kötöttsége alól kitörve játszhatták volna azt, amit valójában szeretnének.
Bár azt túlzás lenne kijelenteni, hogy ezután valódi party hangulat következett, de a lemezünneplés a budapesti estén inkább kötelező körnek tűnt, ahol a banda is kicsit fáradtabban mozgott. Valamennyi a későbbiekben is megmaradt ebből az érzésből, de láthatóan a közönség nagy része is jobban élte a később született dalokból álló csokrot. Kiemelkedett a repertoárból a Ten Thousand Fists címadó dala, a megadallamos Land of Confusion-feldolgozás, valamint amikor a zenekar kabalája, The Guy, a legutóbbi lemezen hallható Bad Man alatt a földből kinőve (na jó, felfújva) takarta el a dobos mögötti teret, és mint egy integető-hajbókoló lufiember töltötte be a színpad hátsó fertályát. Nem maradhatott el a drámai, már-már lakossági giccsbe hajló, de valóban szépen sikerült The Sound of Silence-feldolgozás sem, ahol a zongora mellett a csellisták is előkerültek a színpadon, valamint Mike Wengren is üstdobokra cserélte a szokványos szettjét.
Kedves, a közönséginterakciót csúcsra járató (bár kicsit mesterkélt) momentum volt, amikor a The Light című dal alatt megünnepelték a közönségből Marci születésnapját, és barátnőjével, Mariannal együtt a színpadra ültették őket. Így a két szerencsés egyfajta furcsa öltáncként kapta meg a dalt, ahol minden zenekartag röviden privátban is tolta nekik a számot. Az Inside the Fire-nél jobban eltalált slágerrel csak akkor búcsúzhattak volna, ha a Stricken is felkerül a dallistára, de ezt valamiért hanyagolják mostanában. A szám az előző budapesti ittjártukkor sem hangzott el, és simán lehet, hogy iszonyatosan unják már, pedig ennél tökéletesebben szinte össze sem lehet foglalni a Disturbed esszenciáját egy dalban. Talán majd legközelebb.
Disturbed: The Sickness 25th Anniversary Tour, Papp László Sportaréna, Budapest, 2025. október 6.
Borítókép és fotók: Réti Zsolt (Rockstation).
